Senetor

Talán korábban tévedtek a maják,
mégsem idén pusztul el e kis világ,
a hétmilliárd földim lakta gulág.
Kínozhat minket tovább nyavalyák
ezernyi faja, testi-lelki bajok
kárörvendve bûzölgô mocsarában
vergôdhetünk fintorogva, korábban
nem létezett kínok és szirénbájok
szikrázó erôterében élhetünk,
mintha semmi se történt volna velünk,
ami megtépázhatná a holnapot,
buta hittel hisszük, új napra kelünk
minden nap, áltatva magunkat, nyerünk
a lét pókerén: de nem kapunk új lapot.

I
Fiam, édes fiam, vigyél engem vissza
vigyél engem haza, főzném a vacsorát
Apád kedvenc borát
kibontanám hozzá
Anyám, Édesanyám, nem vihetlek vissza
nem lelnénk az utat, örök éjbe fúlt,
visszafelé csak dúlt
árnyak tévelyegnek, s fojt a múlt
Fiam, édes fiam, vigyél engem haza
nem riaszt az árnyék, nem rettent a sötét
Nem vihetlek, édes, nem vihetlek haza
vinnélek én, hidd el, de nincs út már […]

Végül a lakatlan porvirágokban
tanyát üt a honfoglaló illat
Gazdátlan hazákat terelget délibáb
csikós, az ugyan-kinek-holnap
Harmatrészeg lassan a hajnal
kárvallott kocsmáiban elaggott fekete
belami, a kárhozat
Katedrális csöndromokban virágbékés
riadalom a bennrekedt szó: félrevert harang

Nem azért született meg minden valószínűtlenség ellenére az élet s
nem azért ébredt öntudatra a véletlenek elképesztő láncolatának eredményeként az ember,
hogy a természeti törvények zúgóin kiszolgáltatott faforgácsként pörögjön bele az elmúlás örvényeibe.

Arra születtünk, hogy szerethessünk és szeretve lehessünk.

A Nagy Fekete Hattyú leszállt
a tóra.
És megfulladtak a halak.

Csak a cselekvő szeretet fonala
képes elvezetni minket
a remény szabadságához.

Már a vénuszdombokon is csak a sírok szaporodnak.

Itt gerinckeresztre feszít
a lator magány.
Kiválasztott vagyok.

Demokratának lenni mindenekelőtt,
írta B, annyit jelent, mint nem félni.
De csak az nem fél, aki nem szeret.

Ha nem szeretünk senkit,
nincs miért félnünk.
A félelem nélküli élet boldogtalan.