Strict Standards: Only variables should be passed by reference in /var/www/clients/client1916/web10450/web/wp-includes/gettext.php on line 66 Strict Standards: Only variables should be passed by reference in /var/www/clients/client1916/web10450/web/wp-includes/gettext.php on line 66 Strict Standards: Only variables should be passed by reference in /var/www/clients/client1916/web10450/web/wp-includes/gettext.php on line 66 Strict Standards: Only variables should be passed by reference in /var/www/clients/client1916/web10450/web/wp-includes/gettext.php on line 66 Strict Standards: Only variables should be passed by reference in /var/www/clients/client1916/web10450/web/wp-includes/gettext.php on line 66 Senetor » Blog Archive » Virágok Velencében

Virágok Velencében

Hát ti is, kik utánunk, ha…

Már a vénuszdombokon is csak a sírok szaporodtak, mikor a polgármester végre kiírta az első választásokat, hogy hatástalanítsa a lázadás szívünk alatt ketyegő pokolgépeit, noha érezhette ő is, elkésett, hiszen fulladozott az egész város a termelés cintermeiben rohadó bérdögöktől, évek is elteltek tán anélkül, hogy ettünk volna, saját árnyékunk voltunk, még a szerelem elfeledett szakadékaiba se zuhant senkink, dohos pincéinkben, hol utolsó reményünkként erjedt a jövő vinkója, csak a légszomj taglózott minket, temetőmámorban támolyogtunk az utcákon, senkink nem mert már hazamenni, féltünk, többé nem lesz erőnk kilépni összeaszott házainkból, s a lakásajtó kriptafedőként csapódik ránk, és tudni mertük rég, mit csak halálraváltan rejtegettünk addig: a polgármester nem szeretett atyánk, nem jótevőnk, nem mindenhatónk, hiába a választás is immár, hiába, hisz nincs erőnk választani, s nem is lenne kit, mindőnk teteme már kiterítve maga mellett, csak emlékünk lennénk, ha lennénk, csak egymásban hiszünk talán még, mert végülis nem ülünk tort fölöttünk, a keselyűk sem csapongnak még a halál gondolatdögeiként, bár lassan már körbeéri a temető a várost, innen lassan nem lehet kijutni, lassan több napi járóföldre a legközelebbi élő világ, ha van, egyáltalán, s ki vállalná közülünk az éjt a számlálhatatlan kereszt sötét árnyékában, őseink túlvilági dühének bűntudatviharában, mikor tapintásnyira az elmúlás, ugyan ki vállalná közülünk, csak téblábolunk hát itt, egymásba kapaszkodva, magunkba marva, kétségeinkbe hulltan, lázadóknak sem érdemesen, csontszirmú rohadásmezőkkel körülvetten, mígnem végleg meg nem némulunk.


És ekkor, a megadás előtti utolsó rezzenetben, ekkor hallottuk meg az evangéliumot, ekkor szakadt ki valakinkből a sikoly, sztrájk mindhalálig!, sztrájk!, ha nincs szabadság, mi monumentuma leszünk, ha csak nyomor vagyunk, mi panoptikuma leszünk, az öröklét kiállítótermeiben a halandóság föllázadt szobrai leszünk, konzervál bennünk a düh, emlékünk örökkön őrzi magunkban a harag, sztrájk!, sikoltott, sztrájk!, dübörgött föl velünk a föld, sztrájk!, s a polgármester a dísztornácon bitónkra lógatta magát, a keselyűk roppant csigolyákkal zuhantak gazdájuk lifegő teste alá, s csak az ácsolat nyiszorgása volt az egyetlen árva hang.Lélegzetvisszafojtva álltunk, mi lesz most, mi lesz most mivelünk, hisz gyáraink elrozsdálltak, földjeinkre csak keresztet vetettünk, isten se tudója, mióta nem ettünk, asszonyainkban csonthéjat növesztettek a peték, férfiainkban sziklasivataggá száradtak a lázas nedvek, ólomidő csontjainkban, és se urunk, se akaratunk.

Egyszercsak mégis egyszerre mordultunk föl, ki sikoltott?, ki?, összenéztünk, s mintha bujkáltunk volna millió ráncunkban, lépj elő!, mormogtuk, s együtt e mély fohász örömódaként söpört végig a városon, mikor a tornácra fölhágott új urunk, a közülünk való, bár mikor megláttuk, megdermedtünk, sziszegtek az iszony kígyói köröttünk, mert az első polgárháború kirobbantója volt ő, kit apáink csöndjeiből ismertünk, hallgatásukból is gyűlöltünk, te átkozott, ő volt az, aki telehordta dögtalicskán hullákkal a soványka temetőt, aki lepaktált a pusztulással, hogy kiirtassa magával a várost, s csak elvadult hordák csatangoljanak füstölgő helyén, a vélt boldogság feledésszaros emlékművei körül, a bronzba hűlt szerelem fölcsinált roncsszüzei közt, ő volt az, aki visszavetette tán ezer évvel a várost, majd eltűnt étlen-szomjan az idő sivatagjaiban, ez a mindőnk-túlélő, te rohadék, ki most fölénkmagasult, testvéreim, emelte föl hullarablókezét, isa háború és béke bábjai vagyunk, béke hát háborús hamvainkra, s bitang polgármesterünk felé suhintott, ki föllobbant, s pernyéje behintette hajunkat, halálkorpa rajtunk!, de nem hőkölhettünk, mert az öröklétvájkáló cenk hangja tovább süvöltött fölöttünk, testvéreim!, ím megdöntöttétek a szív titkos tróntermében a szeretet háborodott királyát, a jóság elaggott monarcháját, a kegyelem száműzött diktátorát, s ím most kikiáltjátok az egyetlen demokráciát, s ránksuhintott csontzenevezénylő-kezével, hogy gyomorrengetőn bődültünk föl: éljen választott urunk, nem szeretett atyánk!, te dög, s ő közénk ereszkedve szorongatta kezünket, míg életünk csenevész fácskáiról lezörögtek az utolsó levelek is talán.

Hej, csak ezt éld még túl, motyogta az új polgármester, csak most kegyelmezzen az Úr, csak most segítsen rajtad még, csak ne szakadjon rád az ég, s befejezte épp a költözködést a fényűző palotába, kíváncsin kerengett a töksötét folyosókon, a bezápult fogadótermekben, a kínvallatott pincékben ácsorgott, beszívta a nehéz halálszagot, hallgatózott a nyirkos falak mellett vacogva, mert a fájdalom artikulátlan sikolyai még mindig rezonáltak a kövekben, fölcsattogott bolyhos hálópapucsában éjjel a bagolyéden padlásokra is, körbenyikorogta a tetőket, és a sötétben is láthatott, mert e palotában tán sosem látott vendég volt a fény, délben se szivárgott át a csöndzilált spalettákon semmi világosság, még a régi polgármesterek rendelték el így, mert rettegtek az időtől, nem akarták látni a napszakok változását, mi rendeletbe adott halhatatlanságuk közlátható cáfolata volt, az idétlenek, vihogott a polgármester, miközben kitapintotta az iratok dülöngélő betűit, az oklevelek porladó pecsétjeit, a krónikák dögszaros lapjait, tudomást szerezve mindenekről, s első parancsa volt, hogy pucolnánk meg az ablakokat, a fény csatornáiból lapátolnánk ki a feketén rohadó mesterséges éjjeleket, s aggatnánk tele tükrökkel a falakat, hogy láthasson minket magában mindenütt.

Talán az első fénysugarak érlelték meg benne az elhatározást, míg a hatalom cselédlépcsőin fölkapaszkodott a dísztornác kipucolt tribünjére, hogy összehív bennünket újra, s beszélni fog, kin átkunk úgyse fog, te előre elkárhozott, összegyűltünk hát, asszonyaink karján fölpuffadt hasú kisdedeink árnyaival, férfiaink szemében a kényszerű beletörődés emésztő dühével, s csak álltunk, ő némán nézett minket, háta mögött fényárban úszott az éj rezidenciája, és akaratunk ellenére csodálattal adóztunk elszántságának, ugyanolyan rongyosan állt előttünk, mint mi előtte, s kétkedni kezdtünk atyáink csöndátkaiban, vajh ez az ember lenne az, kit ha tizenháromszor végeznénk ki a kegyetlenség összes halálnemében, kit ha a föltámadásig földalatti tömlöcben rothasztanánk, kit ha sejtenként szednénk elroncsolt körmünkkel szét, kit ha szarkupacba ásnánk, s évezredekig hagynánk a férgek bűzhödt lakomájául, még akkor se bűnhődne meg vétkeiért, még akkor se csillapulna az égszaggató bűnök kavarta harag, ez lenne az?, ez, ki világot eresztett az örökéj hatalompalotába, ki le merte rázatni velünk a szeretet örökkévaló diktatúrájának fészkeit a kegyetlenség bitófáiról, ez lenne az?, s ő megérezhette a bennünk dúló vihart, mert beszélni kezdett.

Polgártársaim, mondta, testvéreim, nem szerettek engem, de én sem szeretlek titeket, mondta, és megfagytak szemünkben a bánat hideg tavai, igen, tudom mindezt, mondta, és ez így van rendjén, mert e várost mindig a szeretet kereszteshadjáratai rombolták le, a szeretet zászlai lengtek a krematóriumok ormain, a szeretet harsonái űztek harcba titeket, már fölemelte a hangját, testvéreim, szemünkben ropogott a jég, ahogy tekintete végigpásztázott rajtunk, a belénkfagyott könnyek sarkvidékein meg őrjöngött az emlékezet hóvihara, itt minden a szeretet nevében pusztult, kiáltott ránk, itt a szeretet abroncsai roppantották össze a lelkeket, már üvöltött, fröcskölt ránk a kaktuszvirághervadás-szagú dögvésznyál, itt mindig a szeretettel ajkatokon dögöltetek meg, testvéreim, itt a szeretet sivataga habzsolta föl a túlélet ritka oázisait, már dörgött a hangja, mintha minden háborúnk minden égzengése visszhangzana benne, testvéreim, rázta felénk csontrohadt-ökleit, ez a palota nem azért volt az éj zárványa, mert elődeim belepistultak a hatalomféltésbe, nem!, ők a szeretet mérges palántáit vigyázták az érzelmek rémsötétjében, a szeretet álmát pátyolgatták riadtan, igen, elődeim ez örök álmot óvták az ébredéstől, nem mervén szembesíteni semmily külvalóval, a város fényeivel sem, nem ugrasztván össze semmily léttel, veletek, testvéreim, sem, mert a szeretet álma tönkrerohad a szeretet szomorú valósága előtt, s ezért nem élhetett bennük a valóság szeretete sem, ezért bujdostak rettegő haramiákként ez éktelen éjkastélyban, ezért temettétek egyre gyakrabban véreitek, ezért pusztultatok, testvéreim!, s úgy üvöltött, hogy szakadó dobhártyáink csontropogtató lármájában egymás befagyott tavaiba dermedtünk, hiszen tudtuk, igaza van, mert csak neki lehet igaza, mert igen megfogyatkoztunk, és már se könnyünk, se jajszavunk.

De én tudom, testvéreim, halkult el, én tudom, hogyan mentsük meg a várost, és végigvillámlott rajtunk a szeme, ki kell irtanunk magunkból ezt a gyilkos vírust, elpusztítanunk szívünkben a szeretetet, mert ne feledjétek: a szeretet üti a halhatatlanság páncélján azt a rést, hol kibugyog ránk a halandóság, de ha nem szeretünk, akkor nincs miért félnünk, akkor alábbhagy a vágy lélekmaró hullámverése csökött tudatunkban.

Testvéreim, lágyult el, nézzetek rám, én ki tudja mióta élek, és csak azért, mert nem ismerem a szeretetet, s mert nem ismerem a szeretetet, nem ismerem a gyűlöletet sem, s mert se szeretet se gyűlölet bennem, nem vágyom semmire és semmi ellen sem, bennem béke van, testvéreim, bennem a mindenség nyugalma honol, így vagyok egyenlő mindenekkel, így se több, se kevesebb nem vagyok senkinél és semminél, testvéreim, suttogta, testvéreim, s e suttogás maga alá gyűrte csöndünket, letepert minket alánk, hogy saját zárványunkká váltunk, s kivesztünk, ha voltunk ott valaha, kivesztünk szívünkből.

S még mindig nem hagyta abba, te dögletes, elrévedt bár, de folytatta, ki-kizörrent rongyaiból pergamenbőre, istenkert-csőszként ágálva motyogta, igen, így váltok egyenlővé velem, így válik valóvá e demokrácia, s fölcsapott kőmaró hangja, polgártársak!, csak úgy állíthatjuk meg a pusztulást, ha halhatatlanokká leszünk, s csak úgy válhattok azzá, ha kitépitek szíveteket, s oly igen elrejtitek a feledés labirintusaiban, hogy soha élve ne találhassatok rá, bármeddig is tekeregtek az emlékezet foszladozó fonalával kezetekben, testvéreim!, s megfeszült, s már tudtuk, életünkbe belepusztulunk, te halálcsatlós, ha rá hallgatunk.

Halljátok hát egyetlen rendelésem, híveim: megállítjuk itt e városban mindörökre az időt, elzárjuk minden útjait, se ki, se be többé ne hatolhasson, mert nem hatolhat, s csak mi itt marad, lötyög majd létünk árkaiban.

Így parancsom az: ki még meghal, későn érve e rendelés, az utakra temessétek, az utakra, hogy körbeérje teljesen a várost az idők temetője.

Ezzel a megtört vénemberálca letottyant a tribünről, s bevánszorgott a palotába, míg mi ki tudja mióta először, hazamentünk, jégszobrok az emlékezet trópusain.

Persze nem ez volt az egyetlen ukáz, már azon éjjel hívatott tizenkettőnket, határidőket szabott, felelősökre bökött, s a tanácsterem tízezer gyertyájának imbolygó kísértetfényében száguldozott a hatalmas asztal körül, ez nem alszik soha?, másnapra megfájdult tucatunk nyaka, annyit kellett tekergetni utána fejünk, s elrendelte, hogy minden szobában ott legyen az arcképe s bronzszobra, hogy másnap hajnalra, ha lesz még, adjuk föl az utolsó kenetet minden öregecske testvérünknek, s estére legyenek temetők az utak, melyek még kivezetnek innét e koszfészekből, és kuss, ti lévnyaló tanács, üvöltött ránk, kik tiltakoztunk volna riadt eréllyel, ám ő csak suhintott halálhorgadt köszvénykezével, s bennünk fagyott minden ellenvetés, és, mondta bágyadtan, ezentúl nincs szeretkezés, és akkorát csapott az arasznyi vastag kerekasztalra, hogy meghasadt a márvány, s az asztal összenyaklott, ne feledjék, mosolygott eztán, temetőkerítésen a foghíj, ki itt az úr, s mi iszkoltunk, mindig eddig mindig minden polgármesterünk elől.

Most mit tegyünk, a hajnal pengéi már összehasogatták a lázadás éjjelét, hát legyilkoltuk, kiket rendelt a hullafelvigyázó nagyúr, férfiaink megásták az egyetlen kivezető úton a nett kis tömegsírokat, asszonyaink elcsomagolták a holtakat, s nagy könnyjégtömbök közé pakolva leeresztették a mélybe őket, nyugodjanak, míg megháborodunk, suttogta valaki asszonyunk, s fölvágva porzó ereit vélt hitestársára porladt, s már alkonyodott, mire elrendezgettünk minket, s városunk a halhatatlanság kiválasztott szigete lett, minden szobában gyergyát gyújtottunk polgármester urunk, nem szeretett atyánk, te mocsok, arcmása s bronzszobra előtt, s ő minden képén, s minden bronzüstökével, miket csontkeményre száradt pöcegödreinkből csákányoztunk ki, elégedetten bólintott, de nem ért véget számunkra még ez első időtlen nap, összevarrtuk asszonyaink szeméremajkait, elkötöttük férfiaink nemzőnedvcsatornáit, s csak eztán hajthattuk volna álomra megfáradt fejünket, ha lehetett volna álmunk.

Hánykolódott álomkáromló paplankatedrálisában a polgármester is, ide-oda tántorogtak gondolatai a félálom lélekvesztőjén, anyácskám, nem szeretem magam, s láttuk, amint saját kezűleg gyújtogatja a gyertyákat mindenütt a kastély útvesztőiben, mert nem bírta tovább a fekvést, hiába hordattam össze a város minden dunyháját, törékeny csontjai belesajdultak még egy ártatlan gyűrődésbe is, mire összeszedte magát, már fényszökőárban fuldoklott a hálóterem, anyácska, ha ezek tudnák, hogy én nem az vagyok, akinek hisznek, hogy az a polgárháborúra lázító a szépdédapám volt, ő volt a vélt szabadság gyűlöletes hőse, nem én, s ha tudnák, hogy őt rögtön beledarálta e palota habarcsába elrettentésül az akkor győzedelmes polgármester, s a szépdédanyám csak egy kriptába szökve élte túl a családirtó bosszút, s ha tudnák, hogy ott született szépnagyapám, és ikerhúga is ott, kivel összebújva, a kriptából ki se mozdulva született meg fiuk, s hét hónapra rá a púpos lányuk, kik az én szépszüleim lettek, a polgármester borzongva botorkált az éjféli fényözönben, hangjuk után verte szét a kakukkosórákat, itt nincs többé idő, sziszegte, aztán visszalágyult a torzszülött emlékek közé, és ez így ment, míg meg nem születtek szüleim, a hetedik kriptalakó nemzedék, de én már egyedül maradtam, anyám belémhalt, s apám, a pikkelykezű vendettára esketett, mert őseid szenvedése, hörögte a visszhangzó kriptában, vérért s az égre kiált!, pusztítsd el e gyilkos várost!, s ezzel meghalt, és egyetlen óra alatt anyám csontvázára, kedvenc játékszeremre rohadt, én meg kibújtam a fényre, s hallottuk, amint öszetapossa az utolsó órát is, visszabattyog dunyhatornyáig, fölcihelődik rá, és tessék, dünnyögi, a markomban vagytok, s feje alá tette hatujjú bosszúbalkezét, hát szeretet valóban nincs bennem, de gyűlölet annál több, te kriptaszökevény, s elaludt, egyszerre a város minden lakójával.

Megzavarodva ébredtünk föl, most aznap van vagy másnap, vagy egyáltalán van-e még nap, mindenesetre pirkadt, a temetőt meglocsolta egy kis hajnali eső, miközben kiáradtunk az utcákra, nem tudván, mihez kezdjünk, hiányzott nagyon mindünknek a nyomor édessége, a lopván lopott szeretkezés, polgármesterünk meg nem mutatkozott, csak a megvadult gyertyák visszfénye táncolt tanácstalan viaszmaszk arcunkon, míg firtattuk magunk, s egyre döbbentebben láttuk, hogy sokan hiányzunk, botor halhatatlanok, ez az, nyüszített a polgármester, te távkukkoló kufár, tizenhárman haltunk meg azon éjjel, tucatunk hunyt el s utolsó kisdedünk, ki még ki mert bújni e másvilágra, valami ordas hiba csúszhatott ebbe az időszámításba, gondoltuk sunyítva, s titkokban eltemettük őket, nehogy urunk kedvét szegje e létbicsaklás, ám aznap nem mutatkozott, sőt másnap sem, ha másnap volt az a másnap, és egyre nyugtalanabbak lettünk, hová tűnt polgármester urunk, te farkatlan hímringyó, s csak visszhangzottunk rémülten, üres edényei minden érzelmeknek.

Nem tudhattuk, hová fajulunk, de egyszercsak kicsapódott a palota összes ablaka, s mindben megjelent ő, borzasan, kialvatlanul, gyertyacsonkok glóriáival, s ránkordított, takarodjatok haza aludni!, hogy meritek megzavarni álmatlanságomat!, s felénksuhintott mindannyi halálgyökér átokgöcskezével, hogy némán kushadtunk hazafelé.

Olyigen nagy a mi nyomorunk, zokogta valakink, hogy soha ki nem törhetünk belőle, soha, mert ez már a nyomorúság fekete lyuka, mibe csak gyűlik mindenünnen a bánat, de ki innét belőlünk nem törhet soha, mi lettünk a mindenség minden nyomorúságának centruma, s így zokogva szegényünk ki is múlt akkor közülünk, temetni viszont már nem mertük el őt, nem is lett volna hova, s lassan nem is láttunk már forrongó könnyeinktől, mikor végre észrevettük, hogy megint fölolvadtunk.

Ez az, dörzsölte kezét a polgármester a palota súlyos függönyei mögül leskelődve, ez az, anyácska, nyugodtan nyugodhatsz, megfizetnek mindenért, ide-oda indázott gyűlölete az ablakrengetegben, s tán ekkor fogant meg benne új parancsa, mert azonmód összekürtölt minket zátonyrafutotthajóduda-hangját kieresztve, zuhogott az eső újra, könnyeink talán vissza ránk, elöntötte a szomorúság a várost, már nem is fájt, lehet, nem volt mihez képest fájjon, életünk, dörgött közben urunk a tocsogó dísztornácon, csak viszonyítási alapjaink függvénye, viszonyításainké, így ki ezentúl kihalna közületek, tilos eltemetnetek, s hiába csírázott ki belőlünk előtte erre a rettenet, meg sem reszketett, ehelyett bebalzsamozzátok, s kiállítjátok az utcára, megtévesztve ezzel bármely isteneket, mert ne feledjétek, mostantól tilos, testvéreim, rühes ebek, tilos temetnetek, s ezzel eltűnt, mint egy bőrigázott jelenés, eltűnt előlünk, kik csak dermedten álltunk.

Mi lesz már, toporzékolt a polgármester, mi a fenét állnak ezek, s megpuhította csontjait a lassú félelem, mire valamikor irgalmatlan idők múltán hazatértünk, kibontottuk a szobáinkat elválasztó falakat, s egymásba nyitottuk mind, hogy érezzük együtt erős hatalmú nyomorunk, hogy lássuk, mint botladoz köztünk a nagybeteg bánat: ez velünkragadt idő, s lássuk már egyetlen spirálba görbedt kőrémálom városunk, melynek végpontja középütt a polgármester origópalotája, s összebújhassunk e kőcsigamenedékben, várván, lesz-e még, mit történésnek hihetünk.

Látod, anyuska, nyugodott meg a polgármester, összeköltöztek mind, félnek tehát, rettegnek, tapsikolt, tőlem!, te kriptalelenc, s puhán cikázott át az egybenyitott termek során, belehuppant bársonyfőszékébe, s rágyújtott az első szivarra, mit valamely szétmart páncélszekrény öblében talált tízezernyi másával együtt, s ettől fogva úgy okádta a füstöt a kastély valamennyi ablaka s ajtaja, hogy folyton azt hittük, égnek a termek, égnek urunk minden bűnei, de csak ő gyújtott rá egyik bűzrúdjáról a másikra, mért nem döglesz meg már, te átkozott.

Nem történt semmi, nem történik semmi, nem történhet semmi, motyogtuk, mikor már egészen besötétült fölöttünk az ég a polgármester füstfelhőitől, s ezzel megint fogyatkozni kezdtünk, mintha titkos kór szedné halhatatlan áldozatait, mert testvéreink hulltak, akár minden fánkról végleg a levelek, s így egyre több munkánk akadt nikotinfúlt egünk alatt, mire csatasorba állítottuk a múlandóság üvegszemű lovagrendjét a kényszerű öröklét időtlen armadája ellen.

Ez az, rohangált tükreink előtt a polgármester, ez az, látva, hogy alig préselhetjük már át magunk látszataink között, ez az, úgy megszaporodtak a kiállított holtak, ez az, s rágyújtott a tízezredik szivarra a tízezredik gyertyáról.

Idekinn tömör lett az éj, és a szívünkkel sem láthattunk már, csak a palota ravatalfényei pislákoltak szemünkben, anyácskám, bár ezt láthatnád, büszke lennél e sarjra, rám, s fölverte bakugrásaival a gyertyacsöndet a köhögtető termekben, és mégsem vagyok boldog, kámpicsorodott el, mégsem, puszta kézzel verdeste a repedő tükröket, saját vérét szürcsölve óbégatott, telten üres igazán a bosszú fazeka, apám, hallod, te gyíkivadék, azt mesélted, szépdédapa igaz ügyért lázadt, ezért kellett meghalnia, s ezt kell megbosszulnod, ezt nyíttad folyton a fülembe, de mi volt az?, hallasz, mi volt az?, ropogtak a tükörszilánkok döglöttpalota-talpai alatt, ahogy vonszolta véresen mindenfele magát, mi volt az?, mi az igaz?, erről egyetlen irat sem tudósít, egyetlen papír sem ír, mi volt az?, és eltaposta az utolsó szivart, kikészültem, anyácska, segíts, segíts, te tetves kriptacafka, és térdrezuhant, mikor megtaláltuk egyre szűkülő bánatcsigaházunk kastélymenti fala mellett a város anonim krónikáját, melynek emlékét elnyelte bennünk tán születésünk előtt a parancsoltan feneketlen kút, a feledés.

A krónika első lapján furcsán bizsergette ujjbegyünket prológusunk:

Lényünk szerettelen, csak Lényegünk, mi szeretet.

Ezért, hogy e Várba zártan mindörökre őrizni kénytelen, ki kénytelen.

Álmotok hát nyugodt lehet, mert lényetek álmát, Lényegünk e Kupola vigyázza.

A Szeretet kupolája.,

és nem is értettük, mit takarnak e szavak, amikor csöndmoha-tapintású bársonyhangon megszólalt valakink, kinek szépsége átütötte az éj mellvértjeit is, úgy sugárzott, s elmesélt minket.

Átok ül e városon, kezdte, az egyetlenen, mi fennmaradt, az időtlenség átka.

Már számlálatlan éve annak, hogy élt itt e falak közt egy órásmester, neve kinek Wendelin volt, s ki először állította el valamiképp akkor még metropoliszunk idejét.

Ahogy én tudhatom, ő kísért még az időlápok lidérceként, de eltévedt a múltak csapdakósza jelzőfényei közt, s már őseinkhez sem talált vissza, kik rettegve szaladtak össze valami vélt jelenbe.

A létveszélyben, mi fölmorzsolta tán a csontjaikat is, mert az öröklét iszonyát igézte elébük, elévülhetetlen fogadalmat tettek, mit minden csepp vérükkel pecsételtek meg, s miszerint a városban uralkodnia kell, míg csak le nem telik minden örökkévalóság, a szeretetnek.

Az esküvést csak akkor tették, mikor ismeretlen szakadékok nyelték el körülük ismeretlen eredetű életük minden nyomát: az idő hasadékaiban mikor eltűnt, ugyanúgy, ahogy valaha előtűnt, városuk, a polgárháborúk, testvérgyilkosságok, anyagyalázások, atyakasztrálások, emberkárhozások törvényes otthona, a halálvárócsarnok-élet megszokott s belakott hona.

Ám még mindig tétovázott bennük a véggyöngült lelkiismeret, az örök vesztes örök ösztöneikkel, a szervetlen világ gáttalan titkosügynökeivel szemben.

És ekkor, igen, ekkor fénylett föl közöttük a Nap, a ki tudja honnan erre bolygott teremtő, igen, testvéreim, ekkor érkezett minden igazságok minden erejével ő: Gábriel, kinek nevét is feledték a Szeretet Kupoláját szétrohasztó utódok, a mi atyáink atyjai.

E krónika elporladt lapjai tanúskodnak csodatétele mellett, mellyel a szeretet hitére térítette a kövek oktalan boldogságával semmibe zuhanó őseinket, kik esküjükben meghagyták, emlékükből épüljön a város fölé a szeretet kikezdhetetlen kupolája, hogy dacolván az a széthulló mindenség kozmikus közönyével megőrizze nekünk a hitet: értelmünk a szeretet.

És Gábriel, igen, testvéreim, Gábriel, kinek sírját gondozom én, kinek nevem Veneranda, s kinek egyedül van köztetek nevem, mert csak ő különbözik tőlünk, s csak abban, hogy ő gondozza e sírt, igen, Gábriel fölépítette az idő mocsarait a szeretet zsilipjei közé csapolva újra a várost, föléhúzta a szeretet végakarat-kupoláját, emlékeikből előhívta lakóit is, szólongatva őket, a lassan foszló éj hálóiból, az eltévedt múltak, sehova révedt jövők élettelen iszapfertőjéből bújnának elő, és addig szólongatott minket, míg atyáink atyái s anyáink anyái be nem népesültek.

S mindeközben énekelt, egy lejegyzetlen, szóbennszakad, leheletmegszegik verset énekelt, mit csak zsigereimben érzek, de elmondani nekünk nem tudok még, mellyel Corinnát hívta, Corinnát, akit ő már meg nem talált, mert művét bevégezvén elvégeztetett, a városmenti lankákra sétált, s lemerült a földbe, akárha vízbe, mely anyaölként nyílt meg előtte.

Ő volt az első holtunk e temetőben, és hajnalban kinyílt sírján a gábrielvirág, mi csak akkor illatoz, ha minket pusztán a szeretet igazgat.

És tudjátok, testvéreim, még soha nem illatozott e hófehér kehely.

Soha.

Bár azon hajnalon született meg a teremtés éke, az Éj leánya, Corinna, mert Gábriel ereje kivonzotta őt a formátlanság sötétjéből s az éjszaka alaktalan árnyai közül.

Teremtője sírjára ereszkedett le, ahogy érezhetem, mint egy mézszagú pillangó lebbent a hantra, s zümmögött, zsongott, rezgett körötte a levegő, mert számlálhatatlan méhecske érkezett valahonnét illatára s a gábrielvirágra.

Akkortól fogva sütött s le többé nem nyugodott a Nap, és a méhek Corinnában laktak, kit csodálni minden lakó letelepedett köré, s többé mozdulni el nem bírtak.

A szépség szeretete nyűgözte őket, míg mögöttük a szeretet szépsége, a kupola lassan megroskadt, lassan elporladt.

De ők el nem mozdulhattak, mást meg nem szerethettek, ők egymásra nem nézhettek, a Napra föl nem tekinthettek.

És Corinna táplálta őket a kebléből buggyanó mézzel, mit a méhek benne készítettek.

Az ő beteljesedhetetlen szerelme kaptárából csurrant a méz atyáink atyái s anyáink anyái szájába, melyek mohón s szánnivalón tapadtak rá emlőire, e gyönyörön is túli tavaszokra.

S midőn Corinna mint áttetsző nappal telt kehely méhei millió szárnyán a csillagok felé föllebbent, hogy emléke örökkön égesse szívünket, a fájdalom e dobogó boksáját, az elhagyatottak némán egymásba hulltak, s hiánya gyermekei bennük megfogantak.

Atyáinkra s anyáinkra már csak a feledés kongó kriptái maradtak, s ez a mi örökünk is, ha föl nem lobban szívünkben a parázsló bánat, ha a fájdalom föl nem lázad, mint lázadt egykoron a polgármester szépdédapja által, hogy csak sárkányvére tartsa össze most kastélyunkat, a kirablottat, s érezze már benne az átkot az úr: az ő ideje kriptaidő, mely elszáguld a miénk mellett, érintetlen, bele a semmibe.

És Veneranda elhallgatott, mint ha behavazott sztyeppre ragyog a néptelen telihold, de már tudtuk, mi légyen teendőnk, már tudtuk, hogyan szól végakaratunk, és észre sem vették, ti hitvány kövületgyülevész, hogy elragadtam közülük Venerandát, a kihallgatottat, rátapasztottam csöndhártyás pestiskezem a szájára, s bevonszoltam a füsttermek rejtett odvaiba, nem sikolthatott, anyácska, már tudlak, s tudom, mindünk rohadt, de őt még végül meggyalázom, még kibogozom összefércelt szeméremajkait, még körömágyamon ringatom csiklódedét, még belévájom pikkelycsök hímtagom, még föllövellem gyötretlenszűz méhébe sárkánymagom, még cseresznyevirágszagú bimbait lepralepedék nyelvemmel lecsókolom, még krátermarkomba szorítom menekülő farát, még földugom tövig méregfröccsentő kínfaszom, még belenyomom szemébe iszonyköszvény ujjaim, hogy kiloccsanjanak a megvetés büszke kristálytavacskái, még föltépem fülében döglárma körmömmel hártyáit, hogy ne hallja saját holdkirálynőhideg kacagását, ó anyácskám, anyám!, sikoltott föl a polgármester Veneranda vérnászágyán, s még utolsó szikraként hullott tudata iszapkocsonyájára az áruló gondolat: Veneranda, szeretlek!, mikoron hatalmas böffenéssel fölhasadt hátán a csigolyacippzár, s szétviharzott belőle a dögbüdös szivarfüst, mely eleddig teljesen megtöltötte üres porhüvelyét, a kegyetlenség rávedlett gyíkbőrét, s az orkánzó halálfing elsöpörte a füstfelhőket, el a szmogködöket a kastély fölül, hogy átragyogott a Nap vakítón mindent, a gyertyacsonkig sötét termeket, a tükörcserép folyosókat, a repedező tornácokat, a rianó kőhagymáz falakat, s a palota előtt egy mérhetetlen máglya üszkös emlékét, igen, Veneranda, míg magadra hagytunk, mert talán így kellett történnie, nem tétlenkedtünk, holtukban megcsúfolt testvéreink megkövetve összehordtuk a balzsamos tetemeket, egymásra raktuk őket, mint egy halom hasított fa, hevert egymáson az élet s halál, mert mi is testvéreink sírormára másztunk, midőn házunk, mi a városból megmaradt, már láthatatlanná zsugorodott, és a gyász közös irgalmával gyújtottunk alánk, Veneranda, kislányunk…, Gábriel vezéreljen!, ámen.

És Veneranda kibukott a napra, vérben s könnyben ázva, minden idők zsoltárbánat jósa, mögötte hangtalan omlott porrá az időtlen kísértetkastély, és mire Veneranda hátranézett, már csak fehér tenger hullámzott mögötte a szél szirompuha tenyerén, és mire Veneranda visszafordult, már csak a gábrielvirágok csöndes óceánja lélegzett előtte az ő érintetlen keblei rezzenéseire, és mire Veneranda jobbra fordult, már Gábriel szívettépőn szép emléke hajladozott milliónyi hószín virágtükörben, és mire Veneranda balra fordult, már eltűnt a sárkányfog minden szörnyeteg veteménye, s körbeölelte az anyaölmeleg, szerelmesembecéző gábrielmindenség, és Veneranda madonnamosolya beragyogta az elsőként döngicsélő méhek potrohát, kiken nem fogott az öröklét aranyprotézise, és hallotta magát, GÁBRIEL GÁBRIEL ÉRTED TELIK MINDEN KEHELY GÁBRIEL GÁBRIEL, és érezte, amint a végtelen gábrielrét közepén állva szemérmes résein belélibegnek a halhatatlan méhek.

(Folytatás)

Leave a Reply

You must be logged in to post a comment.