Sose fújt a szél ebben a városban. De akkor föltámadt. Bepótolt minden hiányzást. Úgy rázta a várost, mintha az élet fájáról akarná lerázni.
És átmenet nélkül tört be, a mocsár tömör éjjeléből átmenet nélkül vágtázott a város tömör nappalába. És bömbölve ostromolta a házakat, begörbesztette a falakat, szilánkokká fújta a temető üvegtábláit, és szertehordott mindent, […]
Egy idő után már nem tudtam elviselni a fényt. A nap úgy tűzött, mintha megsejtette volna a történteket, s előre ki akarta volna sütni magát az elkövetkező ezer évre.
Hunyorogva, félvakon botorkáltam a fölszáradt városban. Az utcákat elborította a sok sötét szemüveg, amit még a hazamenekülő lakók dobáltak el. Az üvegekben is ott lángolt […]
Szomorú vagy, mondta. Ne haragudj. Idegen vagy, még nekem is. Te élsz és élni akarsz, én meg csak éltem. És már elég volt. Nem tudom, mi lesz veled, Melvitám, de mindenem rád hagyom. Nincs semmim. Csak az üres kézirataim. Ha elég sokáig nézed őket, talán látni fogsz. És ne félj, nem halok meg. Több a […]
És ekkor rám talált ő. Ő, akinek volt neve. Ő, aki nevet adott nekem. Azt mondta, ha nincs nevünk, nem különbözünk. Ha nem különbözünk, nem különböztethetünk. És ha nem különböztethetünk, nem tudjuk meghatározni magunkat sem. És ha nem tudjuk meghatározni magunkat, igazán nem is létezünk.
Csak szerves masszaként, aminek nincs értelme, azon kívül, hogy […]
Meggyűlöltem Apádat. A város engem gyűlölt, én Apádat. A város elfelejtette a gyűlöletét, ahogy mindent elfelejtett, csak hogy ne boruljon föl a rend. Én nem. Bosszút akartam állni. Bosszút. Amilyet csak az emlékezet irtóztató lidércei sugallhatnak.
Ott bolyongtam minden éjjel a mocsár martján. Mögöttem csak Apád kopácsolt a fekete zongorán. Kiáltoztam a […]
A város körül meg bezárult a sötétség ostromgyűrűje. A mocsár azóta egyfolytában forr. A külvárost már a háború alatt elnyelte. De a rémisztő lidércek soha nem fénylettek föl többé. Csak csönd és tömör éj köröttünk, a városra merőlegesen tűz a Nap, süllyedünk. A csatornákban egyre tisztábban hallom a láp kárörvendő zubogását. De köröttünk tömör a […]
A Szerelmemhez rohantam akkor, véresen, sikoltozva, de senki nem látott, senki nem hallott semmit. Mind aludtak. De az is lehet, hogy egy hang se jött ki belőlem. Minden hangom itt torlódott a torkomban bennem. Úgy rohantam, mintha ért volna valamit az életem, mintha lett volna életem, mintha értelme lehetett volna. Rohantam a Szerelmemhez.
Nagyon szép ajtót […]
Persze, hogy összeestem, elájultam, mit tudom én. Mindenesetre amikor kinyitottam a szemem, már a temető kapujában álltam. Minden sértetlen rendben állt. Mintha nem történt volna semmi. Csak a holtak arcára fagyott valami rémisztő új vigyor.
És ő, aki Szerelmem apja volt, lett az, akinek nincs… már neve sincs…
És senki nem vett észre semmit. Hiszen aludtak.
Illetve […]
Unalmas egy város ez. Soha nem történik semmi. Én sem csinálok semmit. Csak a Szerelmemre gondolok. És ilyenkor mindig az a kegyetlenül szomorú sejtelem motoszkál bennem, hogy az idők kezdetétől ismerem. Hogy azóta szeretem. És azóta féltem.
Én úgy hiszem, nem is lettem szerelmes. Eleve szerelmesen születtem, és eleve csak a Szerelmembe lehettem szerelmes. Sőt […]
Sokáig nem értettem ezt a rettegést. Apa halála szörnyű volt ugyan, és mindenki látta a hátborzongatóan lengő harangban szétroncsolt fejét, de ez önmagában mégsem lehet magyarázat. Persze az a lyuk… az maga volt az iszony, ha valaki belenézett. De rajtam kívül senki sem nézett bele. Talán tudták, mit rejt a mélye - - -
Nem […]
